°°°°
Liana a párnába fúrta az arcát és két kicsi kezével görcsösen markolta a lepedőt.
- Nyugodj meg, kicsim! Itt biztonságban vagy. Nem lesz semmi baj - Rola remegő kézzel simogatta a halkan nyöszörgő kislányt.
- Segítek! Mondd meg, hol fáj! - próbálkozott, bár már pontosan tudta a diagnózist.
Liana nem reagált. Számára már nem létezett ez a szoba, ez a világ. Egy egészen más ország küszöbén állt, de rettegett belépni a kapun. Ez sem ígérkezett különbnek annál, mint amit most készült elhagyni. Tétován várakozott és nagyon félt.
- Liana, figyelj rám! Nagyon fogok segíteni, de a te akaratodra is szükségem van. Akarj élni, kicsim! - Rola az egyik tenyerét a kislány tarkójára illesztette, a másikat a hátára és kétségbe- esetten koncentrált. Jól tudta, hogy az elkeseredett düh, amellyel vissza akarta kapni a gyermekét, megsokszorozta az erejét.
Liana kíváncsian figyelte a hívogató fényt, de már egyre kevésbé érezte barátságosnak. Gyönyörű volt, vibráló, nyugalmat és biztonságot sugárzott, mégis mintha el akarta volna taszítani őt. Legszívesebben elbújt volna előle.
Hátulról, ahol eddig kietlen sötétség volt, hihetetlen intenzitással fehér fény robogott felé és körülnyalábolta őt. Odaadó szeretet, féltés és félelem, biztatás és rémület gomolygott benne.
Ijesztő volt ez a kavalkád, de Liana mégis hagyta, hogy magával ragadja őt, mert megérezte benne az anyja közelségét.
A kislány teste összerándult. A következő másodpercben mintha el akarta volna lökni magától a párnát vagy a rémálmot, hirtelen felült, majd az egyensúlyát vesztve visszazuhant.
- Sikerült - Rola zokogva a kicsi testére borult. Hosszú percek teltek el és ő egyre kellemesebb- nek és megnyugtatóbbnak érezte a szoba hűs sötétjét. Nem értette, miért. Ő mindig félt a sötétségtől.
Végül rájött, ezt most nem ő érzi így, hanem a kislánya. Liana a sötétségbe burkolózott a valóság elől.
- Hozok neked tejet - mormolta Rola és egy hosszú puszit nyomott a kicsi nyakára. Liana ismét a lepedőt szorongatta, de a lénye mér az életet, a jövő ígéretét sugározta.
A konyhában Szami ugyanolyan kétségbeesetten markolta az asztalterítő szélét, ahogyan a sötét szobában a kishúga a lepedőt.
- Meg fog gyógyulni - vigasztalta Rola - Hosszú, magányos napokra lesz szüksége. Rettenetesen fél. De most már nyugodj meg, kisfiam!
Megtöltötte langyos tejjel a bögrét és visszaindult a félhomályba. Liana ugyanabban a pózban feküdt, ahogy pár perccel ezelőtt otthagyta. Lehuppant mellé és gyengéden felültette.
- Finom tej érkezett neked - mondta kedvesen és a kislány szájához tartotta a bögrét. Liana tudomást sem vett róla. Valami távoli helyre bámult, talán a szoba túlsó végébe, talán annál is messzebb.
- Igyál, kicsim - kérlelte Rola - Tudod, mi ez? Tej, finom tejecske.
Liana lassan dülöngélni kezdett mintha ringatná magát.
- Kicsikém, figyelj rám - Rolát egyetlen hajszál választotta el a sírástól. Liana azonban továbbra sem foglalkozott vele. Inkább lemászott az ágyról és imbolygó léptekkel az asztal felé indult.
Rola pislogva figyelte. Amikor a kislány megszédült és elzuhant, azonnal mellette termett. De nem volt szükség a segítségére. Liana fürgén feltápászkodott és négykézláb folytatva az útját bemászott az asztal alá. Rola kérdően széttárta a karját.
- Mami - hallotta a háta mögül a fia félénk hangját.
Szami az ajtóban álldogált egy kissé hátrafelé, kifelé dőlve, mintha taszította volna a szoba sötétje.
- Azt hiszem, apunak szüksége van rád - mondta.
- Menjünk - sóhajtotta Rola és maga előtt tolva a fiát, kisétált.
Szami vergődött. Az agyában sehogy sem akartak a helyükre állni a dolgok, talán, mert nem is volt helyük.
Mindent látott és azt is kitalálta, hogy az apja ma a barátainál volt. Biztosan ”utaztak”, mindig így szokta mondani. Ilyenkor általában furcsán viselkedett és a Fényt kereste. Volt, amikor az apja és anyja együtt keresték a Fényt éjszaka és Szami és Liana titokban figyelték őket.
Ilyenkor mindig kicsi tüzeket gyújtottak és megláttak olyan dolgokat is, amiket a két gyerek nem láthatott… és sokszor beszélgettek is a Fénnyel.
Szami lekuporodott a puha, zöld fűbe a kishúga szobájának ablaka alatt és arra gondolt, hogy a kutya nem is Lianaára vicsorgott, hanem az apjára.
Voltaképpen ki volt a hibás? A kutya? Li? Az apja?
Képtelen volt eldönteni.
Miért kezdett el morogni a kutya? Miért tette az apja azt, amit tett? Vajon anya most haragszik apára? Hiszen apa csak meg akarta menteni Lianát. De mitől akarta megmenteni?
°°°°
