°°°°
Rola az ajkát harapdálta és úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a kérést.
- Ostoba önámítás ez az egész –jelentette ki – Néha úgy érzem, tényleg őrült vagyok. És TE is az vagy.
- Egyesek szerint igen. ŐK: a normálisok… normálisnak tartják magukat, de csak azért, mert megtehetik, mert ők vannak többen. Neked ki sem kell nyitnod a szád és ŐK, a tökéletesek, máris beskatulyáztak valahova.
- Most nem…
- Rola – szakította félbe Dren – Mi a bajod?
- Mókuskerék ez az egész – mordult fel a nő – Hát nem vetted még észre?
- Az egész élet egy hatalmas mókuskerék – legyintett Dren –Meghalsz, visszajössz. Újra meghalsz, újra visszalöknek…
- Megnézem Lit – Rola szinte futva hagyta el a szobát. Nem akarta, hogy Dren észrevegye, hogy minden porcikája remeg és az egész teste verejtékben úszik.
Nem mert belépni Liana szobájába, a sötétségbe. A gyomra görcsbe rándult és ólomnak érezte a levegőt, amely össze akarja nyomni őt és nem hagyja lélegezni.
Látta, hogy a két gyerek a padlón elnyúlva, egymást átkarolva, édesen alszik. Szeretett volna bemenni hozzájuk, megsimogatni, megpuszilgatni őket, de az ismeretlen erő, a testébe költözött szorongás a nyakánál fogva, fojtogatva ráncigálta kifelé őt. Remegő kezeivel megmarkolta az ajtófélfát és se előre, se hátra. Nem volt hajlandó elmozdulni a küszöbről. Tudta, a gyermekei biztonságban vannak a sötétben, védelem alatt állnak. De el akarták őket szakítani tőle és ő ez ellen akart küzdeni , és győzni.
Ám amikor meghallotta az ajtó mögül szivárgó, ismerős, halk morgást, megpördült és visszarohant Dren karjaiba vetve magát.
Miután a férfi kisimogatta belőle a rémületet, szó nélkül felállt és elővette a fiókból a cuccot. A válláig feltűrte a pulóvere ujját. Dren ölébe ejtette a karját. Lehunyta a szemét. Előbb ő, azután én. Várt.
°°°°
