°°°°
Rola letérdelt a férfi mellé és gyengéden átölelte.
- Én segíteni akartam. Meg akartam védeni Lianát – Dren a nő nyakába borult – Félek. Mi lesz vele?
- Semmi baj nem lesz – suttogta Rola – Egy kis agyrázkódást kapott, de meg fogom gyógyítani.
- Most gyűlöl engem és te is gyűlölsz engem. Megérdemlem és…
- Sss, nyugodj meg – Rola simogatni kezdte a férfi tarkóját és nyakát.
- Ne haragudj, kérlek! Én nem akartam… én tényleg nem akartam semmi rosszat. Mi lesz most, Rola?
Dren teljesen úgy viselkedett, mint egy rémült kisgyermek. Rolát megdöbbentette, hogy belülről legalább annyira remeg a félelemtől mint a kislányuk.
- Gyere, menjünk be! – segített neki felállni és egymást átkarolva bebotladoztak a házba.
Szami tekintete egészen az ajtóig kísérte őket. A fiú még vért néhány percet, azután utánuk surrant.
Amikor becsusszant a szűk ajtórésen, az apja és az anyja a kishúga szobája előtt álltak. Persze nem vették őt észre. Szami olyan nesztelenül tudott osonni, mint egy vadászatra induló ragadozó.
- Kérlek, Dren – dorombolt Rola.
- Nem – jelentette ki Dren még erőtlenebbül és Rola megkönnyebbülten felsóhajtott, mert tudta, ez a "nem" végre az "igen"-t, pontosabban a beletörődést jelenti.
Halkan nyitotta az ajtót, nehogy megijessze a kislányt. Liana most a szoba egyik sarkában kuporgott.
- Gyere, kicsim – megfogta a kislány kezét.
Liana felállt, de nem volt hajlandó elindulni. Az állát a mellére hajtva, makacsul bámulta a padlót.
- Gyere – csalta az anyja.
Liana nem nézett föl, csak a fejét csóválta.
- Kimegyünk ebből a félelmetes, sötét szobából. Apa már vár. Gyere, kicsim, gyere! – Rola gyengéden maga után vonszolta a kislányt. Ahogy az ajtó felé közeledtek, szinte húznia kellett őt.
Amikor a konyhából beszűrődő fénycsíkok tengerébe értek, Liana kapálózni kezdett és ki akarta tépni magát az anyja kezéből.
- Nee! Nee! – sikoltott olyan kétségbeesetten, hogy Rola rémülten elengedte a kezét és a kislány visszamenekült a szoba legsötétebb sarkába. Ugyanebben a pillanatban Dren megmarkolta Rola karját és kirántotta a nőt a félhomályból.
- Gyere már ki onnan!
- Nyugi, Dren, biztonságos – közölte ellenségesen Rola.
- Nem akarom, hogy bent legyél – mondta Dren hasonló hanglejtéssel.
- Li odabent akart maradni… a sötétben.
Dren erőtlenül a falnak támaszkodott, majd törökülésbe csúszott. Rola letérdelt mellé és zokogva az ölébe zuhant.
Szami néhány tétova lépést tett feléjük. Már régóta észrevette, hogy fiatal szülei rettegnek a sötétségtől, de fogalma sem volt róla, miért. Egyszer véletlenül hallotta, amikor erről, vagy valami hasonlóról beszélgettek és az apja egyik barátja azt mondta nekik:" Le kellene állnotok. Teljesen be fogtok csavarodni…".
Szamit elöntötte a düh. Az ő szülei nem őrültek, ebben teljesen biztos volt. Úgy sejtette, ezt a megoldást a távoli múltban kell keresnie. Abban a múltban, amikor ők még nem születtek meg, de a szüleik már ismerték egymást.
Rola és Dren észre sem vették, amikor a fiuk elhaladt mellettük, azután egy-két perc múlva visszatért és bekanyarodott a sötét szobába.
Szami a szoba közepén megtorpant és hosszan figyelte a kishúgát. Liana felhúzott térdekkel kuporgott az egyik sarokban. Két kicsi kezével átkulcsolta a lábait és csendesen ringatta magát. A fiú odalépett hozzá és leült mellé. A kislány tovább ringatta magát, Szami pedig úgy döntött, vár. A tekintetét az elsötétített ablakra szegezte és szüleire gondolt.
- A Fény megöl minket - szólalt meg halkan Liana.
- A Fény jó – rázta a fejét Szami – Anya és apa nagyon szereti.
- A Fény veszély – Liana az ölébe csúsztatta a kezeit és megmarkolta a pólója szélét – Félek. Én félek, Szami – nyöszörögte.
A fiú bátorításképpen meg akarta fogni a kislány kezét, de Liana bizalmatlanul elhúzódott. Szami nem erősködött. Tudta, hogy előbb-utóbb mindennek eljön a maga ideje, csak türelmes-nek kell lenni.
A kishúga és az ő testvéri kapcsolata hihetetlenül szoros volt. Nem kellett attól tartania, hogy elveszítik egymást. A szüleikkel azonban más volt a helyzet. Liana mindig félt tőlük, amikor a Fényt keresték és ilyenkor mindig Szamihoz menekült.
Mindketten a fekete ablakot bámulták. Liana rémülten összerázkódott, majd tovább himbálta magát. Amikor ismét összerezzent, Szami a zsebébe nyúlt és előhalászta titkos zsákmányát. A bal tenyerébe helyezte és a kishúga elé tartotta.
- Apától szereztem - mondta lassan – Cukorkák, amiktől elmúlik a félelem.
- Apa és mami ettől szereti a Fényt – a kislány elvette az egyik cukorkát és forgatni kezdte a kezében.
- Tedd a nyelved alá és várd meg, amíg elolvad – Szami a tenyerében maradt cukorkát a nyelve alá csúsztatta – Így.
- - Ne hagyj itt, Szami – a kislány arcán kövér könnycseppek gördültek végig. A kezét, melyben a cukorkát szorongatta, maga elé tartotta, míg a másikat a bátyja ölébe ejtette. Szami biztatóan elmosolyodott és a markába bújtatta a húga apró kezecskéjét.
Liana hüppögve körözött a szája előtt a cukorkával, végül megadta magát a nála ezerszer erősebb hatalomnak: a Félelemnek. A rettegés, hogy a bátyját is elveszíti, minden mást maga alá gyűrt.
- Most mi lesz? – kérdezte, miután feloldódott a szájában a cukorka és csak a kesernyés, fémes utóíz maradt helyette – Én még mindig félek.
- Megvédelek – Szami egészen közel húzta magához a kislányt. Érezte a kicsi testének melegét és… a remegését.
- Most oda utazunk, ahova a mami és apa szoktak?
- Nem tudom – vallotta be Szami.
- Mi lesz, ha hazugság az egész és nem engednek vissza minket?
- Visszaengednek. Apuék is mindig visszajönnek.
- Láttam, amikor apa egyszer majdnem ottmaradt. Mami nagyon félt és nem is tudta egyedül visszahozni. Viktor segített neki… Te vissza akarsz jönni, Szami? - Liana a kérdést már alig hallhatóan mormolta és a következő másodpercben mély álomba zuhant.
Szami a húgát magához szorítva oldalra borult és együtt száguldottak tovább a végeláthatatlan mélységbe.
°°°°
