Hiszek abban, hogy mindennek oka van,

okkal történnek velünk jó és rossz dolgok,

okkal sétálnak ki és be az emberek az életünkbe,

okkal süt a nap és okkal esik az eső..

sorolhatnám még.

Tehát így a véletlenekben sem hiszek.

Gondolkoztam, elég sokat.

Mivel hiszek a sorsszerűségbe ugyebár,

nem is értem, miért erőltetem annyira a dolgokat?!

Ami nem megy, azt nem kell erőltetni.

Nem de?!

Mert mint sok más ember,

én is csak minden hülyeséggel bonyolítom az életem.

Miért hiszem azt, aki nem vagyok?!

Mert nem vagyok az,

akinek mások látnak,

megközelíthetőleg sem.

De már nem érdekel.

Mert lényegtelen.

Az egész élet csak kifogásból áll,

mindig mindenre van kifogás.

Ami olykor egy mentőöv vagy épp az utolsó lökés.

Nem fogok drámai dumát lenyomni.

Mert az is csak kifogás.

Nem várom el, hogy bárki is megértsen.

Mert először is nem tudhatja senki,

mikor mi zajlik le bennem,

másodszor pedig,

az út végén úgyis egyedül leszünk nem?!

Már gondolkodni sincs kedvem.

Mert nem mondom azt hogy rossz ami van.

Mert nem.

Egyszerűen már nem érdekel.

Mert tudod sors, bármit is teszel,

döntöttem..

a végén úgyis én fogok győzni feletted.

Szavak nélkül,

lassan, de biztosan,

azt hiszem, már készen állok.