2012. január 31.
Szóbeli vizsga/1
Reggel elaludtam.. kapkodtam össze vissza,
mégis eléggé nyugodtam éreztem magam..
Majd elindultam a buszra,
mikor felfedeztem hogy otthon hagytam a telóm..
Ebben csak az az érdekes,
hogy előtte soha de soha nem felejtettem otthon..
dönthettem, vagy lekésem a buszt,
és visszamegyek a telómért,
vagy megyek busszal, de teló nélkül..
Természetesen függő létemre,
a telót választottam..
Így gyalog rohanhattam suliba..
Épp, hogy beértem..
dupla infó...tesi... stb.
Mégis olyan gyorsan telt az idő.:O
Majd jött az 5. óra utáni szünet..
A mi termünk a 3.on van..
ami persze második de nekem akkor is 3.>.<
megbeszéltük drága Nellivel,
hogy a kanyarban találkozunk.:D
Még mindig tök nyugodt voltam..
Pont jött fel a lépcsőn mikor odaértem..
és vége.
Ránéztem és elkezdtem zokogni.
Majd megöleltem és csak sírtam..
azt hiszem beszélni se tudtam..
Majd mondtam, hogy menjen el...
én pedig elindultam a wc felé,
de hát látták hogy sírok így feltartottak az osztálytársaim..
a tipikus jahj ne sírj menni fog dumával...
majd gyorsan összekaptam magam,
bementem a terembe..
Mosolyogtam mintha midnen ok lenne...
aztán egyszer csak megtudtam,
hogy nem jó tételt tanultam meg...
és akkor ott...
nem foglalkozva senkivel
nekidöltem az ablaknak,
hogy legalább az arcom ne lássák..
és zokogtam....
nem tudom meddig álhattam ott...
amikor valaki odamert jönni,
hogy menniünk kell, mert idő van..
most így kicsit vicces,
de akkor kb mintha a kivégzésemre mentem volna...
aztán már nem is tudom kik,
de megöleltek..
ebben csak az a poén, hogy én utálom ha hozzám érnek,
de nem akartam bunkó lenni ezért hagytam..
vagy talán már nem is számított?!
Lementünk és vártunk...
kicsit összeszedtem magam..
majd elkezdődött..
Akkor megint rámtört egy borzalmas sírhatnék..
nem segített semmi és senki aki ott volt..
így hát írtam annak a személynek,
akiről tudtam, hogy ha semmi lényegeset nem mondd,
akkor is megnyugtat, már csak a tudat is,
hogy írok vele, és lélekben velem van.:)
Neked, Kedves 447_:)
Közben alig vártam,
hogy anya hazaérjen és felhívjam..
Felhívtam és nem tudtam megszólalni...
csak zokogtam a telefonba..
azt hiszem anya is annyira megijedt és kivolt..
hogy ő sem szólt.. és csak így hallgattunk..
pontosabban ő hallgatott..
de nem is hiszem hogy bármit is kellett volna mondania..
Aztán leültem.. és nekiáltam tanulni..
és vártunk sorra futkoztunk mikor kijöttek...
kimentek..
bementek...
kijöttek...
bementek...
aztán anya felhívott..
és megint elkezdtem sírni..
amikor is ő jött a szokásos monológjával:
ez egy pánikroham menj egy ablakhoz el fog múlni..
ez csak egy pánikroham..
és ez az amin először nevettem.x"DDDD
Mert igen, Dr. Szabinaról tudni kell,
hogyha a családban valakinek valami baja van,
ő, google a jó barát segítségével megállapítja a diagnózist.*-*
Aminek az a csodája hogy soha nem az, amit az orvos mondd..
De azért próbálkozik.:DDD
Így hát hála ennek a két személynek,
már nem sírtam..
Vártam és hittem a csodában...
Abban hogy kihúzom azt a nyamvadt tételt..
Nem emlékszem rá, mi volt ott bent..
Semmire nem emlékszem.
De ez a nap. SOHA TÖBBET NEM FOG MEGISMÉTLŐDNI.
Mert szarrá aláztam magam..
szánalmas voltam.
Ez egy hülye vizsga, most az esélytelenek nyugalmával indulok,
De lesz ami lesz, többet nem fogok kikészülni.
MA nem.
Mert hiszek a csodában.
és mert minden nap egy új remény.!
Én pedig ma úgy ébredtem, hogy sikerülni fog!
