De nem volt ott más, csak én meg ő.
Egy hullával.
Mert nem maradt más a lányból,
akit mindketten szerettünk.
Csak a megtört, kivérzett,
összeroncsolt hulla.
Nem tudtunk meggyógyítani.
Elkéstünk.
Halott volt.
Ebben biztos voltam,
mert megszűnt a vonzás.
Nem volt okom mellette maradni.
Ő már nem volt ott...
Kábultan egyenesedtem fel, nem törődve a lüktetéssel..
Gyorsabban nyomkodta élettelen szívét, mint én.
-Nem halott-hörögte. -Meg fog gyógyulni.
Nem voltam biztos benne,
hogy még mindig hozzám beszél..
Elfordultam, hogy egyedül hagyjam a halottjával,
és lassan az ajtóhoz mentem.
Lassan, nagyon lassan.
Képtelen voltam gyorsabb mozgásra kényszeríteni a lábamat.
Szóval ez az.
A fájdalom óceánja.
A túlpart olyan messze van az örvénylő vízen túl,
hogy elképzelni sem tudtam, nem hogy látni..
