Milla, köszönöm.:))

Telihold bombafelhőben

Fogalmam sem volt róla, kinek vagyok az ellensége, pedig akkor már évek óta

tartott a háború. Lehet, nem is akartam tudni… vagy csak attól féltem, valakiről – akit

szeretek, vagy szerethetnék- kiderül, hogy az ellenségem.

Talán a többiekkel is ez volt a baj, mert senki nem tudott válaszolni a kérdésemre.

Egyszer csak a feje tetejére állt a világ és mindenki bezárkózott, senki nem bízott

többé senkiben.

Még csak tíz éves voltam és a felnőttek azt akarták, felejtsem el a Szeretetet. De

én nem felejtettem el. Nem akartam és nem is tudtam volna, mert ők sem voltak

képesek rá. Viszont mindennél jobban megtanultuk a félelmek szülte haragot és

gyűlöletet és a túlélés legalapvetőbb szabályát: ne bízz senkiben!

Amikor először találkoztunk, megkérdeztük egymástól ellenségek vagyunk-e. De

egyikünk sem tudott válaszolni. Sohasem fogom elfelejteni azt a holdfényes estét és

azt a furcsa érzést, amely megakadályozott abban, hogy elfussak, mert annyira

jóleső és bizsergető volt a közelében lenni.

Csakhogy ő ki merte mondani, amit én nem:

- Jó veled – mosolygott rám és meg akarta érinteni a karom, de én még időben

elugrottam.

Zavarba jöttem. Az emberek nem szoktak mosolyogni. A mosoly bizalmat és

kedvességet sugároz, főleg ha őszinte. Az övé őszinte volt, éreztem. Nem értettem,

mi oka van rá, hogy bízzon bennem.

Lassan elindultam. Nem követett. Csak akkor zárkózott fel mellém, amikor

megtorpantam és hátrapillantottam rá. Nem tudtam a szemébe nézni, nem mertem,

nem bíztam benne… mégis minden porcikám azt követelte, hogy minél közelebb

érezzem magamhoz.

Hihetetlen volt, félelmetes és mégis annyira csodálatos!

A búcsú pillanatáig egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz, csak sétáltunk és a

csillagokkal teleszórt eget bámultuk.

- Elfogyott az időnk – pillantottam az órám mutatójára, amely ekkor már a sárga

sávban mozgott. Valójában ilyenkor már mindenkinek a háza közelében kell lennie,

mert hamarosan kezdetét veszi a kijárási tilalom. Pirosban senkinek sem szabad

odakint tartózkodnia, veszélyes.

- Holnap este ugyanitt – bólintott – Várni foglak.

Hittem neki… és valóban várt rám. Már nem is emlékszem, az előbbin, vagy az

utóbbin lepődtem-e meg jobban.

Másnap este újból találkoztunk, és az azt követő estén is.

Ahogy teltek a napok, egyre kevesebbszer fordult meg a fejemben, hogy nem fogom

ott találni. És egyre erőteljesebben rándult görcsbe a gyomrom, ha mégis számba

vettem ezt a lehetőséget is.

Amint behunytam a szemem, magam előtt láttam, ahogy ott áll a tölgyfa vaskos

törzsének támaszkodva és felém mosolyog.

- Meséltél rólam a szüleidnek? – kérdezte az egyik alkalommal.

- Nem. És te?

- Én egyedül vagyok – felelte – Ott, ahonnan én jöttem, minden élőlény elpusztult.

Felnéztem az arcába. Most láttam először, mennyi fájdalom ül a szemeiben. Egy

röpke pillanatra találkozott a tekintetünk és én ösztönösen lehajtottam a fejem.

- Miért félsz?

- Nem tudom – suttogtam. Éreztem, hogy az ujjai a bőrömhöz érnek. Minden izmom

megfeszült.

Megsimogatta az ajkam, majd gyengéden megfogta az állam.

Minden agysejtem nyüszített a félelemtől. Mégsem mozdultam. Csak álltam

remegve, mintha a hideg rázna, és hagytam, hogy felemelje a fejem.

- Nézz rám! – kérte.

- Miért? – könnyek marták a szemeimet.

- Most átölellek – mondta – Semmi baj. Sírj csak nyugodtan. Semmi baj.

A testünk egymáshoz simult és én tudtam, vesztettem. Most már minden

mindegy volt. Megmutattam, hogy én vagyok a gyengébb. Sebezhetővé váltam, de ő

nem bántott, csak egyre szorosabban ölelt.

Ahogy a karjai között hevertem, lassan elpárolgott a bensőmből a rettegés és a

biztonság már-már elfeledett érzése költözött a helyére.

Anélkül, hogy tudatosan akartam volna, felemelkedtek a kezeim és én is átkaroltam

őt. Belekapaszkodtam, mert úgy éreztem, zuhanok. Lehunytam a szemem és vártam

a becsapódás pillanatát. Ám a zuhanás egyszercsak lebegéssé változott, amikor az

arcunk egymáshoz ért. Egy varázslat irányította minden mozdulatomat, a tudatom

pedig csendben figyelte. Nem avatkozott többé közbe, csak vigyázott rám.

De nem vigyázott eléggé. Elfelejtett figyelmeztetni, hogy már pirosban jár az idő.

Amikor magamhoz tértem, a fiú ölében feküdtem és a hold sárga korongját

fürkésztem.

- Ez nagyon szép. Még sohasem láttam ilyennek.

- És láttad már a Napot felkelni? – kérdezte a hajam simogatva.

- Nem – válaszoltam – A napkelte pirosban van.

- Akkor meg fogjuk nézni. Gyönyörű élmény.

- Te már láttad?

- Sokszor. Nekem nincs hova hazamennem pirosban. Mindig kint vagyok.

A hatalmas, hangtalan villanás, amely betöltötte a horizontot lesöpörve az égről

a teliholdat, belém fojtotta a szavakat és kipréselte belőlem a levegőt. Fel akartam

ugrani és elrohanni… mindegy, hova, csak el innen… el innen. De ő nem hagyta.

Erőteljesen leszorított a földre és rám nehezedett a testével.

Hosszú percekig nem láttam semmit, mintha megvakultam volna.

- Mi volt ez? – ziháltam, amikor újból felültünk.

- A bomba – mondta és szorosan magához húzott – Nincs hova menekülni előle.

A tekintetemmel a holdat kerestem, de csak egy nagy homályos masszát

találtam az újra fekete égen.

- Most meg fogunk halni?

- Nem tudom – két ujjával végigsimította az arcom – Ott… otthon ugyanígy történt

és másnap reggel csak én ébredtem fel, a többiek nem. És nem énekeltek többé a

madarak, éjjel nem zenéltek a tücskök. Csak a csend maradt, az örök csend.

- Te tudod, miért?

- Miért? – ismételte döbbenten a kérdésemet.

- Miért öljük meg egymást – fogalmaztam újra.

- Hazugságból – felelte – Néhány ember egyszer azt mondta: „mi erősek vagyunk

és az erősek elpusztítják a gyengéket, mert ez a bolygó már nem tud eltartani ennyi

embert”. Aztán kiderült, hogy az erősek közt is vannak erősebbek. Minden ember, aki

uralkodni akart, azt állította magáról, ő az erősebb és megölte a társait. Végül már

senki nem bízhatott senkiben. Emberek döntötték el, kinek van joga élni, pedig ők is

emberek.

- Ezt már csak nagyon kevesen tudják – tette hozzá néhány perccel később.

- Te honnan tudod?

- A nagyapámtól. Ő is az erősek közé tartozott, mégis meghalt.

- És te? Te hova tartozol?

A tekintetünk találkozott és egymás szemébe néztünk.

- Számit ez? – gyengéden a markába zárta az arcom.

- Igen – mondtam határozottan – Nagyon is számit.

- Hozzád. Hozzád tartozom.

Hát ezt jelenti a háborúnk. Én már nem vagyok az ellenségetek és Ti sem

vagytok az ellenségeim.

Nincsenek többé ellenségek, mert ha így folytatjuk tovább, lassan mind megöljük

egymást és velünk együtt fog meghalni a bolygónk is.

Most lefekszünk aludni, mert fáradtak vagyunk. Nem tudom, felébredünk-e

reggel. Ha felébredünk, továbbmegyünk, de ezt a papírt itt hagyom Nektek, hogy

megtudjátok: hazugság ez a háború, nem kell többé bántanunk egymást. Mondjátok

el mindenkinek! És mosolyogjatok egymásra!