Karácsony a szeretet ünnepe.
Legalábbis ezen a néven fut már évszázadok óta.
Egyik pillanatban imádom, a másikban utálom.
Igen.
Az mindegyiknél ugyan-ugyan az.
Az álca.
A Boldog család, papa, mama, gyerekek..együtt mindenki.
Nekem ez alapjába véve semmiképp nem jöhet létre mert ugye elváltak a szüleim.
Jó a nagyszüleim is de ők azért elviselik egymást.
Néha imádom az egészet..
Hogy juuj legalább az évnek ezen az egy napján együtt vagyunk..
...és olyanok vagyunk mint egy tökéletes család, BOLDOGOK.
Máskor pedig pont ez készít ki, játszuk mindannyian itt a nagy állszentet..
..hogy jaaj de jóó együtt mindenki pedig közben tudjuk hogy örülünk hogyha vége.
Mindenesetre az én családom hozta a formáját idén is.
Éppenséggel örülök hogy nem lett katasztrófa.
Nem várom el soha hogy szét csókolgassák egymást.
Ugyan miért?
De annyit hogy egy légtérben kibirják igazán megtehetnék.
Öröm volt végignézni abban a másfél percben..
ameddig a testvérem bontotta az ajándékokat végignézni a családon.
Mindenki arcáán MOSOLY volt.
Nem egymás irtánt hanem az élmény miatt.
Örültem csak álltam és néztem..
nem értették miért, azt hitték baj van.
Csodáltam.
Örökké a szívembe akartam zárni azt a képet.
Mert az a pillanat csodás volt.
Aztán jön a valósáág és igen rögtön az üvöltés.
A vacsora olyan feszültségben telt..
..attól tartottam hogy mikor reped szét az asztalon lévő pezsgős pohár..
..az egymásnak küldött szavak nélküli dühtől.
De semmi nem érdekelt.
SEMMI.
Csakhogy mindenki együtt van.
A család.
A boldog család.
Akárhogy alakult továbbiakban az este, boldog voltam hisz az az egy pillanat.
Amikor mindenki szeme csillogott egy fényévnyi boldogságot adott_
