"Emberi törvény kibírni mindent, s menni, mindig tovább, még akkor is,
ha nem élnek már benned, remények és csodák"
Ernest Miller Hemingway
Ez az idézet számomra minden, talán a 6os számhoz tudnám hasonlítani.
Gyermeki fejjel szerettem belé, s idősebb gondolkodással értettem meg.
Nincsenek véletlenek.
Milyen érzést válthatott ki egy 9-10 éves gyerekekből?
Mi jöhetett áát mikor olvastam.
Nem tudom.
Nem érettem igazán.
Egy gyerek..
..általában boldog, gondmentes, életvidám.
Életutam folyamát végigkövetve mondhatni egy kort átugrottam.
A gyerekkort.
Csintevések, öröm pillanatok megvoltak mint mindenki másnál.
De komolyabb voltam mint az átlag csemete.
Nem érettem a gyerekes dolgokat,
ezért is inkább a felnőttekkel találtam meg a közös hangot.
Tisztán emlékszem hogy nagy divat volt az emlékkönyv.
Nekem is van egy, telis tele boldog mondatokkal,
ne kérdezd hol van, nem tudom.
Mindig, mindenkinek ezt irtam bele.
Szerintem ők sem érették igazán.
Mint már mondtam énsem.
De szerettem.
Hogy lehet valamit szeretni amit nem is értünk?!
Talán bellül tudtam miről is van szó.
Esetleg szavakba nem tudtam foglalni.
Tisztázatlan számomra mikor is tudatosult bennem eme sorok értelme.
Hazug vagyok.
Becsapom saját magam.
Mert olykor olykor igen is nem ez a véleményem.
De egy belső hang eszembe juttatja ezt a remekművet.
Mindig elmondom magamban mikor úgy érzem, menthetetlen a helyzet.
Talán ha másban nem, pont az idézet a kapaszkódó mindenhez.
Tudom hogy megmarad örökre, és hogy soha nem szabad feladni.
Egy életöröm_
