Olyan hálátlannak érzem magam a sors felé.
Állandóan a halálon fókuszálok,
hogyan is miként-mikor akarok meghalni.
Szinte minden este, elalvás előtt, van egy konkrét tervem,
de úgy hiszem idő előtt szándékozom olyankor.
Ha külsőre nem is mindig engedem hogy lássák,
de akik ismernek tudják olyan megkeseredetnek tűnök.
Hol van már a pofon?!
Hol van már a leszídás?!
Mert igen, héé te idióta, nézz körül hogy élsz, mi mindened megvan,
és kik mennyire szeretnek.!
Szánalmas.
Tudom, de időbe került míg rájöttem, de jobb később mint soha..nem de?!
Néha olyan jelentéktelennek és egy bűntetett embernek érzem magam,
akinek borzalmas az élete.
Szánalmas.
Tudom.
Az elmúlt egy évem ebbe telt.
Egy évet erre pazaroltam..
egy évet ezzel foglalkoztam.
Javarészt sajnáltam magam.
De mára már, megértem rá hogy elfogadjam a sorsot és örüljek neki.
Hisz mit érek el vele ha gyűlölködöm,
haragoskodom, és szidom a sorsot miért tette ezt velem?!
Annyira bánt, hogy ennyi időt elpocsékoltam erre,
de leginkább az hogy mások életét is megkeserítettem.
Hálát kellene adnom a sorsnak,
hogy akik igazán értékesek az életben,
velem vannak most is,
és nem olyan dolgokért bánkódni,
ami múlandó.
Mert annyi hálával tartozom,
az anyának,
akinek napi szinten a fejéhez vágtam,
hogy tönkrettem az életemet.
Sírtam, mert hiányzik a múlt,
mert hiányoznak a barátok.
neked, Kedves 447.:)
annyi de annyi mindennel,
amit felsorolni se tudnék,
egyszerűen köszönöm
de a további részleteket, majd a 89 év alatt.:)
hm, CukkMukk.. bár velem költöztél,
úgy hiszem én voltam a drámaibb eset,
tehát szomorú estéimen,
marcalis életem sírtásain,
köszönöm hogy mellettem áltál, és erős voltál,
miközben tudtam neked is fáj.
Továbbá a többi mellettem,
körülöttem élő embernek,
akik ha közeledni próbáltak felém,
közöltem velük, gyűlölöm a várost,
gyűlölöm az iskolát, és minden egyes dolgot,
ami miatt meg kellett őket ismernem.
És pont ezért bánt annyira,
mert sokszor az önsajnálatom miatt,
nem foglalkoztam annyit másokkal,
mint amennyit kellett volna..
Mert nem kellett volna megérteni,
és elkönyvelni úgy, hogy nekem rossz,
hanem szólni hogy héé. " én is itt vagyok."
tehát sajnálom.
Mert egy évnek kellett eltelnie,
hogy az élet napos oldalára is felfigyeljek,
mert nincs lehetetlen és tehetleten,
és bármilyen kapcsolat, dolog, tárgy
valójában őszinte és igazi volt,
nem halt el hanem megmaradt, ha csak az emlékezetben is,
Ezek után nem sajnálhatom tovább magam.
Nem is akarom,
bár változtatni nem tudok a múlton,
és őszintén szólva a kesergéssel,
megint csak ugyanott kötnék ki.
Inkább a jövőre koncentrálok,
és megteszem mindazt, ami egykor vágyálom volt,
és élem azt az életet ami az enyém_
