Többet nem fogsz az eszembe jutni..

Néha akkora pofont érdemelnék.

Mondanám hogy önző vagyok,

de ez ebben a formában nem teljesen igaz,

talán inkább az önsanyargató.

Kezdem azt hinni hogy én ebből lelek boldogságot,

vagy hát már azt sem tudom mit érzek ilyenkor.
De valahogy mindig feljön a múlt egyes része,

talán mert még mindig nem léptem túl rajtuk.

Kifejezetten ezt a személyt, nem én hoztam fel.

De a minap szóba jött.

Mindig azt mondom hogy senkit nem utálok.

De hát kivétel erősíti a szabályt.

Mert van olyan személy, akit tényleg gyűlölök.

Filmbe illően a nevét kiejteni a házban tilos volt,

sőt még a rokonoknál is,

csak a Tudodki.. hát ez most poénos,

mert a Voldemort jut eszembe,

de anno akkor és ott nem ő.

Ez az illető az, akit simán megölnék.

De megint miért kellett szóba jönnie...

Mert megint foglalkoztat.

Tudom hogy csak 3 hónapig volt az életem része,

mégis az a három hónap felejthetetlen.

De a rossz értelemben,

hisz semmi jóra nem emlékszem csak a rosszra.

Utálom, utállak és ez soha nem fog változni,

Tudod szívem szerint írnék neked,

mert mire nem jó a fészbúk,

és megmondanám mennyire gyűlöllek,

de nem, hisz semmit nem érnél el vele,

és csak anyát sodornám bajba.

De soha nem bocsátom meg neked, hogy bántottad,

és hogy bezártál a szobámba.

Igen ez most kicsit vicces, hogy azt nem bocsátom meg,

mert pitiáner dolog, de maga az emlék fájó.

Ivánczi!

Utállak.

És soha többet nem fogok rád gondolni,

mert soha többet senki nem fog szóba hozni.