2002. szeptember 27.

Életem legborzalmasabb napja..

ami talán egyben a legjobb is.

Hihetetlen, hogy bizonyos dolgokra az ember mennyire emlékszik..

tisztán.. percről percre, az egész napra..

Valójában tökre vártam hogy végre szeptember 27 legyen..

Hiszen anya legjobb barátnőjének a fiának a születésnapja..

és 1 éves korunktól minden születésnapunkat együtt ünnepeltük..

Reggel felkeltem elmentem a suliba..

Majd délután emlékszem ugráltam a lépcsőn,

mikor megláttam a Jocit..

tök örültem.:O előbb mehetek haza.*-*

Aztán sétáltunk a buszmegállóba,

mutatja a multivitamint amit anyának vett,

mert hogy elég rosszul érzi magát..

kérdeztem, mi baja?! "kicsit rosszul van"

volt a válasz..

majd a buszmegállóban várva,

pont jött anya barátnője (akihez este mentünk volna)

és felvett minket, hazavitt.:)

Anya kint állt az erkélyen,

integetett neki és mondta, hogy sajnálja,

de nem megy a születésnapra..

akkor már sejtettem, hogy valami nem oké,

mert ezt bizony soha nem hagyná ki..

majd felmentünk..

és mondta, hogy nem érzi jól magát,

amit ugyebár tudtam, de semmit nem értettem..

majd leültünk a padra

 ( pados asztalunk volt, nem székes)

liba sorba, szóval én úgy ültem, hogy a hátát láttam..

emlékszem a 6 szögletű pohárba öntötte a Joci neki a multivitamint,

miközben ezt írom, akarva, akaratlanul könny szökik a szemembe..

szürke szabadidő volt rajta, azt volt a kedvenc ruhám..

belekortyolt, majd megfordult..

és rámnézett.

Ez nem egy átlagos pillantás volt, hanem az a szívből jövő,

az a hatalmas-erős-szeretet..

aztán kikeredett a szeme és jött a remegés..

eldőlt, a Joci szerencsére elkapta..

és remegett és habzott a szája.. a Joci pedig üvöltött..

akkori szokásom az volt, hogyha valami stresszes a helyzet,

elfutok és befogom a fülem..

lefutottam az udvarra és bebújtam egy bokorba..

aztán vártam kicsit és elindultam vissza..

de mielőtt felmentem volna az emeletre,

már az udvaron hallottam a Joci zokogását, ahogy üvölt..

"Kicsim, mi van veled?! Ne halj, meg Kicsim, neee!"

én pedig fel alá járkáltam.. tudtam, hogy tennem kell valamit..

Átrohantam a szomszédhoz, nyomtam a csengőt..

ő éppen telefonált és mondta hogy várjak..

és én csak kiabáltam hogy Krisztiiiiiiiiiiiiiiiiiii..

azt hitte, megharapott a kutya..

majd elmondtam hogy anya nagyon rosszul van,

bevitt a házukba, leültetett és mondta, hogy ne mozduljak..

majd elrohant hozzánk.. aztán vissza.

Elkezdte lapozni a telefonkönyvet..

majd meglett a 104

"Háló mentők!! Egy 27 éves nő haldoklik,

kérem siessenek!! Noszlopy 100! Gyorsan!!!"

És én azt hiszem, akkor és ott meghaltam..

Csak sírtam sírtam és sírtam..

Annyira, hogy a harmadik szomszéd is átjött,

mert annyira hangosan zokogtam..

együtt sírtunk..és közben néztem ki az ablakon..

Mert nem engedtek ki a házukból..

láttam ahogy megy hozzánk a mentő, szirénázik..

Majd ahogy gyültek a rokonok..

Először a mama bátyja..

aztán a felesége..

a szomszédok..

anya unokatestvérei..

mindenki ott áll a házunk előtt..

én pedig bezárva a szomszédhoz..

Órák teltek így el..

nem tudtam semmit, persze mindenki vigasztalt,

hogy anya nem fog meghalni, meg minden rendben lesz..

annyira sírtam, emlékszem néha el is aludtam a kimerültségtől..

Aztán végre kiengedtek..

mert a mama hazajött, messze lakott, de söpretett..

és együtt sírtunk..

az emeleten széttolva a bútorok,

véres géz..

a mentősök nyomai..

anyát hazaengedték...

és én rettegtem.. féltem bemenni..

persze jött a pereputty.. mindenki sajnálta.. mindenki nézte..

én pedig semmit nem értettem..

anya pedig, remegett.. ott ült mint egy hulla..

és csak remegett.. emlékszem levest tukmáltak belé..

aztán megjött a papa is.. én vártam ott kint..

és ő is sírt.. mindenki ott volt, aki igazán számított..

Közben én.. egyszerűen nem tudtam felfogni mi ez.

Gyűlöltem anyát, haragudtam rá.

Mert előtte egy héttel beszélgettünk..

nagyon nagyon hosszú idő után először,

megigérte hogy minden meg fog változni,

hogy bizhatok benne mert ő meg fog gyógyulni..

és erre ez történt.

Mint kiderült, az agyának egy része elhalt.

az ok!?

Hirtelen megvonta magától az összes gyógyszerét..

a szervezete pedig ezt nem bírta elviselni.

Akkor, az az ember ott,  meghalt.

Meghalt a depressziós, gyógyszerfüggő ember.

Mondhatom azt, akkor lett anyukám.

Hisz előtte hol otthon volt testileg,

de bezárkózva egy sötét szobába,

hol a zártosztályon volt,

hol szanatóriumban...

Viszont ott, akkor, megszületett az anyukám.

Így talán elmondhatom azt,

hogy életem legborzalmasabb napja,

talán a legjobb is egyben.

De bennem mindent megváltoztatott..

Attól a perctől fogva felnőttem,

attól a perctől fogva rettegek..

mikor lesz ilyen megint?!

Mi történhet anyával?!

Talán ő nem is tudja mindent..

és mikor rossz vagyok,

vagy csak szar a kedve..

fenyegetőzik.. nem jön rá, hogy bennem mi zaklik le..

Ebben a történetben nem engem kell sajnálni,

hanem őt.

De egy 7 éves gyerek szemével mindent átélni,

egyszerűen borzalmas volt.

Köszönöm a sorsnak, hogy ma olyan anyukám van,

amilyen és hogy nem beteg többé..

de legfőképpen azt, hogy van és él.

Hihetetlen, hogy mindez 10 éve történt.. mert úgy él bennem, mintha pár perce lett volna..

Tudod anya, én ezt a napot így éltem meg,

soha nem fogom elfelejteni és mikor rossz vagyok vagy épp dühös vagy rám,

akkor se felejsd el, hogy én szeretlek és hogy ez a nap, nekem is mindig a szemem előtt lebeg.