°°°°
Először Szami ébredt föl. Biztatásképpen megsimogatta szendergő kishúga arcocskáját. Mozdulatlan volt és hideg, akárcsak körülöttük a tér. A fiú éppen csak testének körvonalait tudta kivenni, de most az is olyan furcsának hatott. Mintha nem is lettek volna igazán határolóvonalak, pontosabban nem lehetett eldönteni, hol vannak és melyek azok. A szoba sötétje hullámzott és örvénylett körülötte. Valahol az ajtó környékén szürkéssárga köd őrizte a bejáratot.
Szami felült és hunyorogva körülnézett. Nem voltak egyedül. Többen is voltak körülöttük és figyelték őket. Mintha egy körformát alkottak volna, amelynek a középpontjában ő és a húga voltak. A fiú dühösen elhúzta a száját. Nem holmi ketrecbe zárt, különleges állatfajták ők, akiket kikerekített szemekkel bámulhatnak! Ez megalázó és nevetséges.
Felállt és botladozva megindult abba az irányba, amerre az ablakot sejtette. Viszonylag hamar megtalálta és oldalra rántotta a sötétítőfüggönyt.
Az első, amit megpillantott, a telihold hatalmas világító korongja volt. Körülötte a fekete égbolton kisebb és nagyobb, erősebben és halványabban izzó pontok sorakoztak kusza összevisszaságban. Csillagok, melyek közül néhány talán már nem is él, hiszen az Univerzum múltja tárult most a fiú szeme elé. Az egy perccel ezelőtti és a sokmillió éves múlt.
Szami dermedten fürkészte és egészen érdekes érzése támadt. Szeretett volna közöttük lenni, megnézni, vajon onnan –fentről – is ilyen bonyodalmas-e a világ.
- Fény – hallotta maga mellett a kishúga ámuldozó hangját. Liana hatalmasra nyitotta sötét szemecskéit. Tekintetében visszatükröződött a távoli Napok ezüstös csillogása.
Szami megfogta a kislány kezét és az egyik vörösen morzézó, kövér pontra mutatott.
- Nézd, Li!
Hosszú másodpercekig megbabonázva bámulták, majd Liana hirtelen megrántotta a bátyja kezét.
- Gyere, Szami! Hív minket.
Összekulcsolt kezekkel futottak ki a szürkéssárga, gomolygó ködön át, amely a szoba ajtajánál és egyre sűrűsödve a konyhában lebegett. Amikor kiértek a szabadba, egyszerre megtorpantak. A telihold és a csillagok fénye játékba kezdett velük. Ezüst csíkok és színes villanások ugrálták körül őket. Gomolygó árnyak bukkantak elő és pókhálószerű burokba zárták a házat.
Amikor az ablakokon át előbújtak a forró lángok és falni kezdték a bejárati ajtót, a két gyerek ismét rohanni kezdett egyenesen a folyó felé.
- Féény – Liana kitépte a kezét a bátyja markából és meg sem állt a folyón átívelő fahídig.
- Li, nee! – Szami a kislány után iramodott.
Liana felkapaszkodott a korlátra és a tekintetét a békésen hömpölygő vízfolyamra szegezte, melynek felszínén hívogatóan vibrált a csillagok ezüstfénye.
A következő másodpercben ellökte magát a korláttól és visszhangzó csobbanással érkezett a leggyönyörűbb fényörvénynek, a telihold tükörképének a közepébe.
Szami dermedten és tanácstalanul nézte a helyet, ahol a kislány az imént alámerült és amely most ismét csendes volt és várakozó.
Felmászott a fahíd széles korlátjára és imbolyogva felegyenesedett. Az arcát az éjszakai égbolt felé fordította és farkasszemet nézett a teliholddal. Tudta, hogy meg kell védenie a kishúgát, bárhova menjenek is, vigyáznia kell rá.
Az egyik út a Semmibe vezet, de a másik a Fényhez. Nem lehetett biztos benne, hogy Liana a helyes utat választotta, de neki vele kellett tartania, nem akarta elveszíteni őt. És megígérte neki, hogy meg fogja védeni. A csillagok pedig tudják azt, amelyre még a szülei sem ismerték a választ: mi az igazság, mi az élet, és mi a halál?
A magasba lendítette a karját és kecses ugrással a kishúga után vetette magát a vibráló mélységbe.
The End.
°°°°
